Kedd délután van, éppen a négyes villamoson tartok hazafelé, és miközben levegőért küzdök az embertömeg közepén, próbálom elterelni a figyelmem azzal, hogy vizsgálgatom a körúton, dugóban araszoló autókat és sofőrjeiket. Némelyikük beletörődve ül a vezetőülésben, mások idegeskedve próbálnak előrébb jutni a sávok közötti értelmetlen lavírozással. Egy a közös mindannyiunkban: minél hamarabb haza szeretnénk jutni, és bár én kényelmetlenül, de legalább viszonylag gyorsan, ők kényelmes autóikban ülve, de csigalassan haladnak céljuk felé. Úgy tűnik, nincs tökéletes megoldás.